Gondolatok a magyar gazdaságpolitikáról (2011. április)

Régóta készülök már erre az írásra, sok előmunkát végeztem, elemzéseket olvastam. Összességében azt kell hogy mondjam, hogy még először télen azt a címet akartam adni, hogy “alternatív gazdaságpolitika”, de aztán ahogy kibontásra kerültek az egyes kormányzati programok, elsősorban a Széll Kálmán Tervnek nevezett Orbán-Matolcsy-csomag, majd pedig az ápr. 15-i EU-s Konvergenciaprogram, úgy egyre inkább látszik, hogy a tavaly, 2010-ben kialakult helyzetben – ahová magát manőverezte a kormány számos szerencsétlen lépéssel – nagyon nincs más mozgástere az országnak. Legalábbis célok és irányok tekintetében. Azonban eszközök tekintetében vannak más lehetőségek, alternatívák is. Valamint a növekedés-adósságcsökkentés balanszírozása során van néhány olyan előfeltevés, ami szerintem kétséges, vagy túlzottan optimista, vagy úgyis mondhatnám, hogy nem reális. Ez a bejegyzés ezekről a feltételezésekről, az előfeltételek realitásáról fog szólni.

Alapgondolatom, hogy maximálisan egyetértek azzal a céllal, hogy növelni kell a gazdaságilag aktív emberek számát és arányát, minél több embert kell visszaterelni a termelő, produktív munka világába. (vallom, hiszem, hogy ha az ember aktív és tevékeny, akkor válik a saját és a társadalom hasznára. Természetesen ebbe bármilyen értékteremtő tevékenység belefér nálam.) Ezért egyetértek a korai nyugdíj-kedvezmények megszüntetésével, a rokkantnyugdíjasok aktivizálható részének a munkához való visszaterelésével, a munkanélküli-segélyezés átalakításával, a munkaterhek enyhítésével.

Ami a veszélyes ezekben, az a lépések kockázata: a.) a társadalmi feszültség és rövidtávon a szegénység fokozódása. Sok ember fog utcára kerülni a leépítések miatt, sok ember fogja azt tapasztalni, hogy már nem kapja a segélyt, vagy nem lesz az a nyugdíja, amire számított. Ez várhatóan fog feszültségeket okozni sajnos, számítani kell rá, különösen ott, ahol a társadalmi ellentétek már most is markánsak.b.) a gazdaság/társadalom munkaerő-felszívó képessége problémás. A közszférára most nem lehet számítani jelentős mennyiségben, sőt ott éppen a jelentős leépítések csak fokozzák majd a munkakeresők számát.(most nem számolok azzal az országos arányban kislétszámú embercsoporttal, akik politikai kapcsolatok, politikusi ráhatás, rokonság, üzlettárs stb. révén kerül be állami, önkormányzati közpénzen működő intézményekbe, mert ezek gyakran ki is szorítanak mást, tehát nettó szinten nem feltétlenül növelik a foglalkoztatást) Tehát ha kizárjuk a közszférát mint munkaerő-felszívót, marad a civilszféra és a gazdasági magánszektor (üzleti vállalati, vállalkozási szektor). A civilszféra ma még – vagy még mindig – elég gyenge foglalkoztató, sajnos teljesítménye – munkafelvétel szempontjából – erősen az állami és magántámogatások függvénye. Maga a társadalomban is gyenge az összetartó erő, és nem látom az ennek megfordítására irányuló programokat, sőt inkább a stagnálást tapasztalom (erről lásd még Felcsuti Péter és Balázs írását az előző bejegyzésben itt a blogon)

Tehát marad a magángazdaság növekedése, bővülése, és az a feltételezés, hogy fog olyan mértékben bővülni, hogy jelentősen képes a foglalkoztatás bővítésére. A Konvergenciaprogram két szcenárióval számol, egy konzervatív növekedés (évi 3,0% 2012-ben és felmegy 3,5%-ra 2015-re) és egy dinamikus növekedés ( 3,6% 2012-ben és fel 5,5%-ra 2015-ben). Véleményem szerint a dinamikus esethez nagyon szerencsés körülmények kellenek: egy rendkívül robusztus növekedés az eurózónában és a környező országokban, nagyon-nagyon dinamikus belső kereslet és fogyasztás-növekedés, és rendkívül nagy beruházási hajlam. Ezeket sajnos nem látom reálisnak a mostani felállás szerint. Ezért inkább a konzervatív esettel számolok.

Itt a belső fogyasztás évi 2.2%-2.7%-kal számol, ami nem is lenne önmagában irreális. A kockázat az, hogy a társadalom egy része pont hogy nem azon lesz, hogy többet költsön, hanem egy része munkát fog keresni (lásd fentebb), másik része a meglévő hiteleit fogja törleszteni. Az infláció nem fog érdemben lemenni, lévén az élelmiszerárak sajnos magasan maradnak (a Föld népessége és a fogyasztása nő, a termőterületek nem tartanak vele lépést), esetleg az olajárak lejjebb mennek. A lényeg, hogy az embereknek az eladósodottságuk rendezése (hiteleik törlesztése és kifizetése) és a folyó fogyasztásuk fenntartása, szinten tartása lesz a cél. Szerencsére azért nő a megtakarítási hajlandóság, ez érezhető, tapasztalható, és nagyon örvendetes is. Ezek a megtakarítások vagy hitelek rendezésére mennek, és/vagy ingatlanba vagy külföldre. Sajnos az elmúlt év egyik fő tanulsága, hogy csökkent a bizalom azzal kapcsolatban, hogy a magánvagyon az állam számára is sérthetetlen és sokan (magánszemélyek és vállakozások is) külföldi eszközökbe, betétekbe fektetnek be. (Töredelmesen bevallom, hogy én is külföldi alapokban tartom a megtakarításomat).

A beruházások maradnak mint fő növekedési forrás. Itt amire szerintem számítani lehet, azok a “szokásos” EU-s fejlesztési pénzek, amit az Új Széchenyi Terv oszt szét. Fontos cél lenne itt, hogy valóban érték- és munkahelyteremtő beruházások finanszírozására fordítsák, ne pedig közterekre és szökőkutakra. (ez a kép egy elemzésben volt, megtetszett nekem is:)) A vállalati beruházások másik forrása lehetne a külföldi beruházás. Sajnos ez az a terület, ahol a kormány a legnagyobb károkat okozta az elmúlt 12 hónapban. Mind az ország gazdasági megítélése, mind kiszámíthatósága, mind objektív országkockázata mélyponton van. Habár én is azt várom, hogy az elmúlt 2 hónap tudatosabb és jobban akció-orientált, kevéssé kommunikáció-orientált iránya jófelé mutat, sajnos ez az, ami csak nagyon lassan javul. (erről írtam már korábbi bejegyzéseimben) A kevéssé európaias alkotmányozási folyamat, a médiaszabályozás, a túlzott hatalomkoncentráció, a kontrollok csökkentése, a politikai és gazdasági arrogancia, a kettős beszéd, a retorika és a tettek diszharmóniája, a túlzott konzervatív-nemzeti különutas politika mind a bizalom ellen hatnak. Sajnos európai vállalatok igazgatósági ülésein elég nehéz most Magyarország mint befektetési célpont mellett érvelni… Ezt tapasztalom személyesen, hallom sokaktól… A kormány is valószínűleg érzi ezt, mert a 3 jelentősebbnek mondható autóipari beruházás (Audi, Mercedes, Hankook) még név szerint is meg van említve. És ez nem jó jel…. Szóval a külföldi beruházások növekedés-ösztönző hatása sajnos nem várható, hogy jelentős szerepet játsszon a GDP-növekedésben.

Maradnak még a hazai vállalkozások beruházásai és a pénzügyi közvetítőkön (bankokon) keresztül finanszírozott beruházások. Sajnos arról már december elején írtam itt a blogon, hogy miért vannak félelmeim a banki hitelezéssel kapcsolatban. Ezek a félelmek azóta csak nőttek, sőt látva a bankszektor tavalyi teljesítményét és tapasztalva a kockázatvállalási hajlandóságát, továbbra is fenntartom, hogy inkább takaréklángon lesz a banki finanszírozás az előttünk álló két-három évben. (Hacsak valami nem történik, de erről majd a következő blogbejegyzésben írok majd).

Megmaradt még a hazai vállalkozások beruházási kedve, hajlandósága. Nos, ennek megítélése nem könnyű, látni rá jeleket, mind mellette, mind ellene, most én inkább kockázatokat látok ebben, és elsősorban a profitgeneráló képességük miatt (ami egy fontos előfeltétel, ha nincsen banki finanszírozás), másodsorban a beruházási hajlandóságuk miatt.

Összefoglalva gondolataimat: nagyon gyenge lábakon áll a mérsékelt gazdasági növekedés is, a restriktív kormánypolitika, a társadalom- és jövedelempolitika inkább anticiklikus most, semmint növekedést támogató. Ugyanakkor a makroirányok megfelelőek – ez az egyetlen követendő út -, viszont a gazdasági ösztönzők gyengék és félő, hogy nem elég hatásosak.

Ennyit az elemzésről és a véleményről, a következő írásomban a konkrét alternatív ösztönzőkkel szeretnék foglalkozni.

Ráb László

2011. április 19.