Amerika leminősítése: a szükségszerű lépés

Source of image: moneycontrol.com

Az elmúlt napokban többször is gondolkodtam ezen a témán, hogy vajon mi lenne a jobb, mi használna többet a gazdaságnak, ha leminősítenék az Egyesült Államokat vagy hogy ha mégsem. Aztán múlt héten jöttek a jelek, miután az aug. 1-i “last minute” kényszerszülte megállapodást megkötötték a Demokraták és a Republikánusok, hogy két-három nagy hitelminősítő nem változtatta az USA tripla A, azaz AAA minősítését – ez a minősítői skála legjobb értéke. Aztán pénteken a Standard&Poors “ráhúzott” és lejjebb sorolták az USA az AA+ kategóriába. Ezt a blog-bejegyzést annak szeretném szentelni, hogy miért értek egyet ezzel és hogy miért gondolom, hogy hosszú távon ez hasznosabb, mint a “do nothing” szcenárió.

Az elején leszögezném, hogy nem hiszek a hitelminősítők “mindenhatóságában”, sőt az elmúlt években sokat “tettek”, hogy egyre kisebb legyen a hitelességük, elsősorban a vállalati – kevésbé a szuverén országkockázatok – minősítése terén. Azzal sem értek egyet, hogy egyes alapkezelők szinte objektív mérceként használják a minősítéseiket és eeszerint állítják össze befektetési portfoliójukat. Azonban véleményem szerint ez a szakma a pénzpiaci szereplők – vállalatok és országok – egyfajta tükre. Az a feladatuk a minősítőknek – leegyszerűsítve -, hogy a meglévő gazdasági, statisztikai adatok és információk alapján, a múltbeli tettek és eredmények, valamint a jövőbeli tervek és elfogadott  elképzelések alapján, a kockázatok mérlegelésével, egyfajta véleményt, minősítést fogalmaznak meg. Hogy ezt jól vagy rosszul teszik-e, ezen belül is, hogy “trendszerűen” sokat tévednek, vagy hogy mekkora “kilengésekkel” működnek az egyes cégek minősítési rendszerei, azon mindig lehet vitázni, sőt kell is, hiszen mint minden vállalkozásnak itt is folyamatosan javítani kell a minőségen, a munkájuk eredményén. Viszont a “tükör”-szerepük nehezen tagadható, és mint ilyen, lehet kritika tárgya, hiszen senki sem szereti a görbe tükröt, a “pocakosító” tükröt, a torzító tükröt, a grimaszoló tükröt, viszont mindenki szívesen nézi magát a “slankító” tükörben…. Attól a tükör még tükör, visszatükröz valamit a valóságról.

Én így tekintek erre a leminősítésre is. Visszatükrözi, hogy az USA már nem makulátlan adós, ha az állampapírjairól van szó, ha az állam megbízhatóságáról van. Részletezem ezt lentebb:

1.) A megállapodáshoz vezető folyamat: az aug.1-i megállapodás egy hosszú és küzdelmes úton jött létre, az érintett felek heteken át kivártak, egymás fejéhez szorították néha a ravaszt, néha visszakoztak, néha taktikáztak. Egy biztos, hogy nem a tiszta, őszinte problémákkal való szembenézés légkörében született ez a megállapodás – mert hiszen ezt várnánk el egy problémás adóstól, akinek az adóssága lassan eléri a fizetési lehetőségeinek határát. A külföldi, elsősorban angolszász sajtóban keményebb kifejezéseket is olvashatunk erre a tárgyalási taktikázásra: “bipartisanship” vagy “brinkmanship”, azaz egészen az utolsó határig kitoló, saját magát is veszélybe sodró attitűd. Gyakorlatilag a politikai alkudozás részévé vált a plafon és a megegyezés, miközben milliárd dollárokól és emberek milliót érintő tennivalókról van szó.

b.) A megállapodás: másrészről ez a megállapodás nem hogy nem tökéletes, de igazán a résztvevők sem igazán elégedettek vele: a hitelplafont valamivel felemelték, valamenyi költségcsökkentést megszavaztak, de mindenki tudja, hogy messze nem annyit, amennyi kellene. (Persze nehéz megmondani, mi az a szint, amennyi “kelllene”, de biztos vagyok benne, hogy egy hasonló mértékű problémánál más ország, nem az USA, esetében már az IMF fogalmazna meg szigorúbb és keményebb ajánlásokat. (tegyük hozzá, nem véletlenül és nem ok nélkül.)

c.) Hitelesség kérdése (creditworthiness értelemben)
Sem az a.) pontban leírt folyamat, sem a b.) pontban röviden említett megállapodás nem azt tükrözi, hogy a világ legnagyobb gazdaságának kormányzati végrehajtói és szenátusi/képviselőházi törvényhozói végsőkig elkötelezettek az országuk pénzügyeinek rendben tételéért. Sem viselkedésmódjuk, sem az elért eredményeik nem ezt tükrözik. Sőt a rövidlátásuk, a jövő évi elnöki kampányra való taktikázásuk még ront is ezen. A hitelminősítők ezt is belevették a döntésükbe, nem alaptalanul. Itt megint lebegjen előttünk a “tükör-kép”: a tükör lehet dagadtnak vagy vékonynak mutat minket ma, de az hogy biztosan “másnak” mutat a tükör mint pl. 2 hónappal korábban, az nem a tükör hibája. Ez számomra a legnyomósabb érv a leminősítésben: nem mondhatjuk el, hogy a fentiek alapján az Egyesült Államok ugyanolyan jó, kiszámítható, prudens, fegyelmezett, megbízható adós, mint 2 hónappal ezelőtt.
(NE feledjük el, hogy ez a vita nem légből kapott, nem a semmiből jött. Ennek hetek, hónapok óta volt előszele, jöttek a figyelmeztetések, a warning-ok a plafon eléréséről és a mögöttes problémákról, de láthatóan csak az utolsó 2-3 hétben vették ezt “komolyabban”. Persze lehet, hogy aki ebben benne dolgozott már hónapok óta, ezt majd megcáfolja – comments are welcome! -, de a politikai-gazdasági kommunikációban ez ilyen benyomást keltett. Mélyen tisztelt és elismert régi főnökömet tudnám itt idézni: perception is reality, azaz amit érzékelünk, azt érezzük valóságnak)

d.) Bizalom kérdése:
Az USA vezetőinek most már nem csupán az ország pénzügyeit kell alaposan rendbe tenniük, az USA-állampapírok besorolását megerősíteniük, a plusz finanszírozási költségek forrását előteremteniük, a nagyra nőtt központi állami kiadásokat racionalizálniuk (ugye ez ismerős? sok ország küzd már egy ideje ilyen problémákkal…), hanem azt az idáig évtizedeken át megingathatatlan bizalmat is helyre kell állítaniuk, amit eddig sohasem kérdőjelezett meg senki és semmi. Újra fel kell építeni egy “track record”-ot, hogy mind szavakban, mind tettekben, mind az eredményekben visszatérnek ahhoz a felelős gazdasági – és nem utolsósorban politikai – működésehez, a dolgok napi szintű “menedzseléséhez”, ami ezt a bizalmat helyreállítja. Szerintem ez lesz a nagyobb feladat a következő elnök és a gazdasági/poltikai garnitúra számára.

e.) Elszámoltathatóság (accountability)
Végül egy utolsó, de azért megemlítendő gondolat: van egy olyan üzenete az eseményeknek, hogy igenis van politikai felelősség, igenis nem intézhető el minden a szavakkal, “verbális ráhatással”, a hitelminősítők elleni kommunikációval és hónapokon át a forró kását kerülgető kommunikációval. A feszes gazdálkodás hiányosságait és annak minden következményét mindenkinek, akár magánember, vállalat vagy egy nemzet gazdasága, viselnie kell, akár még az Egyesült Államoknak is, ha ilyen helyzetbe kerül. Ezek jelentenek gazdasági következményeket is, és politikai következményeket is (itt persze nem “szijjártói” mélységű szánalmas “bűnügyi elszámoltatásra” gondolok, hanem tényleges, érett demokráciákban bevett  politikai következményekre)
Persze nem vagyok naív, nem gondolom, hogy ez a leminősítés most meg fogja roppantani a gazdaságot, azt sem gondolom, hogy ne kezdenének el akciókat mind a tengeren innen és túl a hitelminősítők megregulázásra, az érdekszférájuk csökkentésére – ami egyáltalán nem feltétlenül baj.

Azért kívántam ezeket leírni, hogy azért szélesebb persketívában nézzük a napi eseményeket, nem egy hír és egy leminősítés önmagában a fontos, hanem a mögöttes gondolatok, érvek, szándékok és az üzenetek.

Ráb László
2011. aug. 10.