Az Orbán-kormány és az IMF együttműködése (avagy gondolatok Török Gábor kérdései mentén)

Ennek a feljegyzésnek a szellemi munícióját az a 3 fő kérdés adja, amelyeket Török Gábor politikai elemző a blogjában vetett fel, tehát ezen vonalak mentén szeretném kifejteni a gondolataimat. Tehát először is kérem a kedves olvasót, ismerkedjen meg Gábor írásával itt: (409. Sok hűhó, link: http://torokgaborelemez.blog.hu/2011/11/16/409_sok_huho)

Nyilvánvalóan a felvetett három kérdésre nem túl bonyolult válaszokat adni első nekifutásra… Nem is feltétlenül erre reflektálnék, sőt látva a kommentelők egy részét, ebben inkább a politikai felszínt ragadták meg. Az alapprobléma inkább az véleményem szerint az, hogy egy nemzetközi gazdasági-pénzügyi szervezettel való együttműködés a politikai elemzés kereszttüzébe kerül. Holott egy olyan szervezetről beszélünk, amely azért dolgozik a világ sok országávál, hogy a pénzügyi együttműködést javítsa, a pénzügyi stabilitást biztosítsa, a nemzetközi kereskedelmet és a magasabb foglalkoztatottságot támogassa, miközben a fenntartható gazdasági növekedést és a szegénység elleni küzdelmet tűzi  zászlajára. (idéztem az IMF küldetését). Szóval nem hiszem, hogy ezeket a célokat politikai értékválasztás mellett ne lehetne vállalni. Persze tudom, szokás a mai “cimkézős” diskurzusban az IMF-et is megcimkézni “liberális”, baloldali, “nemzetközi pénzügyi csoportok érdekeit képviselő” szervezetként aposztrofálni, de valójában felesleges. Ez a szervezet a fenti célok érdekében dolgozik, ajánlásait, gondolatait a legtöbb esetben pénzügyi és/vagy közgazdasági racionalitás határozza meg. Mondok példát: gyakran szokták javasolni pl. hogy az egészségügybe magántőkét érdemes bevonni, ennek alapja pusztán az a közgazdasági racionalitás, hogy megnézve az országok demográfiáját és az államok közpénzből való finanszírozási lehetőségeit, egy “űr”, “gap” látható a szolgáltatások fenntartásának ára és a pénzügyi lehetőségek között, tehát logikus lépés, hogy vonjuk be olyanokat ennek az űrnek a finanszírozásába, akik erre hajlandóak, mert üzletileg is látnak benne racionaliást. Ennyi. Nem kell tovább gondolni, nem kell “balliberális”, “mindent privatizálunk” hozzáállást, vagy “eladják az egészségügyet” mentalitást feltételezni. Aki ezt gondolja, az már politikai értékválasztás mentén nyílvánít véleményt, holott az IMF a fenti ajánlással nem ezt tette.

Magyarország esete is ilyen az IMF-fel. Józan racionalitással ez könnyen felmérhető, hogy ha valakinek, aki különböző okokból kifolyólag kockázatokkal néz szembe az életében finanszírozhatósága szempontjából, abszolút előnyös, hogy ha van mellette egy lehetséges támasz, aki a legnagyobb kockázat megvalósulása esetén segít. Ez ennyi, semmi több. (Leegyszerűsítem a hétköznapi ember szintjére: ha a fizetésem minden forintja ki van számolva az utolsó fillérig, hogy a családomat etessem, és a munkahelyemen éppen leépítések zajlanak, tehát egy reális kockázat, hogy elveszítsem a munkahelyemet, akkor könnyít a helyzetemen, ha a nagybátyám felajánlja, hogy ha gond van, tud segíteni és pénzt adni kölcsön, azaz megfinanszírozni, hogy a családom továbbra is tudjon mit enni, amíg új munkát találok. És ehhez még ad egy-két tanácsot is, ami segíthet, szóval eléggé bigott elvakultnak makacsnak kell lenni ahhoz, hogy valaki egy ilyen LEHETŐSÉGre kapásból azt mondja, hogy köszönöm, nem érdekel. Persze nyilván van olyan értékválasztás – ebben a példában az lenne, ha a családom etetése annyira nem is lenne fontos nekem -, hogy ezt ne egy kedvező lehetőségként éljem meg, de azért feltételezem azt az alapvető racionalitást az emberekről, hogy saját maguknak nem akarnak rosszat. (Érdekes módon Görögországban politikai értékválasztástól függetlenül valahogy szinte senki sem kérdőjelezi meg, hogy igenis szükségük van az EU pénzére…)

Az IMF-fel való együttműködés nagyon leegyszerűsítve szintén erről szól.

Igen, igaza van Török Gábornak, hogy a jelen kormány ezt a gazdasági racionalitású együttműködést kormányozta a politikai porondra, a teljes elutasítás, a politikai tabu és a politikai kommunikáció eszközeivel…..

Nem, nem gondolom, hogy alapjaiban más gazdaságpolitikára “kényszerítette” volna a Fideszt, legalábbis az alapkeretek tekintetében. Az hogy kik a matolcsyzmus politikai kedvezményezettjei és hátrányainak elszenvedői, az már politikai értékválasztás kérdése. (Megint leegyszerűsítve: ha az állam egy költségvetési hiánycélt mint keretet tartani akar, akkor azt sok eszközzel megteheti, politikai választás kérdése hogy kin és mit szorít meg, hol takarékoskodik és hova helyezi a prioritásokat.) Ami miatt sokan kritizálják a jelenlegi gazdaságpolitikai kurzust, az nem a keretek és célok megválasztása, hanem az ezt megtöltő intézkedések hatása, eredménye és – nagyon fontos! – kockázatai. Bizonyos csoportok előnyben részesítése, más csoportok teljes negligálása vagy érdekeik áthágása akár még a jogbiztonság határain túl is, az üzleti bizalmatlanság és a gazdasági kiszámíthatatlanság légkörének kialakítása, a politikai erő rátenyerelése sok társadalmi-közéleti viszonyra stb.
Hiszem azt, hogy lehet “megszorításokat”, vagy kicsit pozitívabban fogalmazva “logikus takarékossági intézkedéseket” – ezt most találtam ki:) –  bevezetni, elfogadtatni az emberekkel, meggyőzni őket arról, hogy bizonyos előnyökről, juttatásokról mondjanak le más célok érdekében. Egy jelen támogatottságú kormány – a választók több mint fele, 53% támogatta őket – azzal a kiterjedt hatalmi berendezkedéssel, amit létrehozott, képes lehetne erre. Csak sutba kellene már dobni a populizmust és elkezdeni ezen dolgozni….

Igen, van esély hitelességi sérülés nélkül kikerülni Orbánéknak abból a helyzetből, ha mégis együtt “kell” működni az IMF-fel – erre már számos populista és demagóg kommunikációs és marketing módszert láttunk kormányunktól – , de sajnos a kérdés itt már nem az, hogy ettől most csökken-e x százalékot a kormány népszerűsége vagy sem. Sajnos ennél fontosabb kérdés, hogy – pusztán gazdasági racionalitás alapján! – képes-e fenntartani a finanszírozhatóságát és a növekedési potenciálját egyidejűleg az ország, és ha igen, milyen szinten sikerül ez.  Képes lesz-e sok magyarországi háztartás és vállalkozás talpon maradni, képes lesz-e úgy átalakítani a fogyasztási és kiadási szerkezetét, hogy hosszabb távon is fenntartsa jövedelemtermelő (háztartások) és profittermelő (vállalkozások) képességét az előttünk álló hónapokban és a majd utána következő nehéz években. Képes lesz-e az állam finanszírozni az általa nyújtott szolgáltatásokat, vagy pedig azok szintje jelentősen lecsökken. Kivetítve ezt a politikai hasznok-előnyok szintjére, milyen áldozatot kell hozni ehhez és mely társadalmi, gazdasági, politikai csoportokat hogyan érint ez. Mert hogy kell, az ma már nem kérdés.

Lábjegyzet: ha rám sütik azt, hogy ez egy technokrata megközelítés, nem tagadom, hogy valóban próbálom amennyire lehet poltikai értékrend-választás nélkül szemlélni a helyzetet és elsősorban a gazdasági racionalitást tartva szem előtt. Ha ez technokrata, ám legyen. Ugyanakkor látom előnyét ennek a szemléletnek, mert véleményem szerint a jobb és baloldali, keresztény/konzervatív/ökopárti/liberális/szociáldemokrata stb.  választóvonalak nem működnek tökéletesen válsághelyzetekben, és ilyenkor politikai irányultságtól függetlenül előbb-utóbb rátalálnak a kormányok a “technokrata” megoldásra.

Ráb László
2011. november 16.